A rozsdafa
A rozsdafa mint forgó fémkéreg nőtt
álmomban – nem volt földhöz kötve,
álmok halála táplálta, a fontos és
elfelejtett szavaké, fémes utóízek, amelyek
az emlékezés éteres terében
is nehezen előhívhatók. Gyökere
nem kapaszkodott, csak, mint a hüllő
lába vagy az áramütött béka vonagló
tagja, ütemesen mozgott, mutatta a törzs
vonalát, mindig ugyanazt. A törzs acélzsilett,
ahogy a mosogatóban hosszan felejtett
ezüstkések pengéje forog a
lúgos lében, rozsdaszínben fogott
meg minden élőlényt maga körül.
Rengeteg állat mászkált rajta,
hidegvérű rágcsálók öregasszonyarccal,
itt-ott lágyhéjú tojást hagytak
maguk után, de azok leesve is, pengő
hangjaikkal nem törtek el. A koronában
nyüzsögtek a hangyák, ezer irányban vonultak,
tömött, mégis felhabzó felhőként
mutatták, hogy mi lesz velünk. Ezt
az álmot elfelejtettem – nem mondom,
nem írom. Nem bánt. Nem vág meg,
csak a rozsdaél.
A bokor és a polip
Két fiú, szemük helyén iszapcsillogással,
kezükben baseballütőkkel agyba-főbe
vert egy vékony gerincű macskát. De
nem eléggé, mert az ütések után a macska
egy sáros árokban magához tért, és
vinnyogásával kérdőre vonta a Holdat.
A Hold helyett a franciaágyban feleségét
tapogató féléber férfi válaszolt – szeretkezni
akart, átölelte szőrös alkarjával az
asszony mellét, mértmost, mértmost, suttogta
az asszony, és kezdődött a tánc: a macska
lába üszkösödni kezdett, és úgy ugrálgatott,
hogy árnyéka a temetőkert téglafalán
egy égbe hasztalan kapaszkodó bokor
sziluettjét idézte. A szeretkező párra
vetülő lámpafény pedig amőbamozgással
a vak térben tapogatódzó polip képét vetette
a klórszagú lepedőre. A bokor és a polip
megértették egymást – összerendezett ritmusuk
a tengerhullámzásnál is mélyebb megnyugvást,
harmóniát, elnyugvó, a mélyalváshoz
készülődő Föld lélegzetének hegyeit, völgyeit
rajzolta ki – mindenki érezhette, aki
összevetette őket, hogy van remény.
(Megjelent az Alföld 2021/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gergye Krisztián munkája.)
Hozzászólások